Akvarisztikai útmutató a lágyvízről és a vízlágyításról

Egyáltalán mi az a vízkeménység?

A víz keménysége, azaz az oldott kalcium-és magnéziumvegyületek mennyisége fontos minden akváriumi élőlénynek. Azonban mindenkinek más és más az optimális. Ha úgy választunk, az egyszerű csapvíz is tökéletes. Azonban sok állatnak és a növényes akvarisztika technikásabb vonalának is más elvárásai vannak a vízzel szemben.

A vízkeménység alatt nagy vonalakban a vízben oldott ásványi anyagok mennyiségét értjük. Amikor az eső leérkezik a földre még lágy, azaz közel vegytiszta, hiszen még nem volt sok lehetősége bármilyen oldható anyaggal találkozni. Ahogy megindul a patakok, majd folyók, folyamok felé, úgy halad át egyre több talaj- és kőzetrétegen, és visz magával mindent, ami oldható. Minél közelebb vagyunk a tengerhez, annál keményebb víz folyik a folyókban, míg a torkolatnál a só bekeveredésével brakkvizet nem kapunk.

Mit takar a KH és a GH?

A vízkeménységet alkotó vegyületeket két csoportra bontjuk: az állandó keménység stabilan az oldat része, nem lehet egyszerű melegítéssel kiugrasztani a vízből. Fő tömegét a kloridok és szulfátok teszik ki. Az állandó keménység nem befolyásolja a pH-t, viszont a víz sűrűségének és vezetőképességének egy jelentős részét adja. A kloridok és szulfátok fontos mikroelemek a növényeknek is.

Az állandó keménységet közvetlenül nem tudjuk megmérni, ezért jele sincs. Helyette az összkeménységgel foglalkozunk a gyakorlatban, amit a GH, azaz Gesamthärte rövidítéssel jelölünk. A GH az összes oldott kalcium- és magnéziumvegyület együtt, a teszt a kérdéses ionok számát méri meg.

A karbonátkeménység a kalcium- és magnézium hidrokarbonátot foglalja magában. A jele KH, azaz Karbonatehärte. Ez az érték határozza meg a CO2 elérhetőségét minden olyan akváriumban, ahol külön nem adagoljuk (low-tech akváriumok), és ahol igen, ott is befolyásolja a szükséges mennyiségeket. A karbonátkeménység mérésekor magát a karbonátot mérjük le, ami nem feltétlenül csak a valódi vízkeménységből származik. Alapvetően a KH kisebb értéket mutat, mint a GH, de fontos tudni, hogy a teszt az esetleges nátriumvegyületeket is beméri, így akár az összkeménységnél magasabb értéket is kaphatunk. Ebben az esetben szikes vízről beszélünk, amely akvarisztikai használatáról olvashattok még a blogban.

Megfelel az akváriumom vízkémiája az általam tartani kívánt hal- és garnélafajokhoz?

A különböző fajoknak eltérő keménység- és pH értékek az optimálisak. Az esőerdők patakjaiban rendkívül lágy, savas víz folyik, míg a nagy folyamokban és tavakban keményebb, lúgos víz található. Minden egyes élőlénynek az a víz ideális, amiből eredetileg is származik. Ez egyes fajoknál szigorú elvárás egyetlen szűk tartományban, mások sokféle vízhez képesek alkalmazkodni. Elterjedt mondás, hogy a mai bolti halak tenyésztettek és tarthatóak csapvízben, de ez közel sem igaz minden fajra. Egy eredendően lágy vízben élő kék neonhal például gond nélkül tartható középkemény csapvízben, egy pontosan azonos vízminőségű élőhelyről származó pillangó tarkasügér viszont hamar elpusztul. Tehát valamilyen szinten mindenképpen alkalmazkodnunk kell a vízkeménységhez. Választhatunk csapvízben tartható fajokat, vagy akváriumunk vizét kell "beállítsuk" az állataink igényének megfelelően!

A szikesség egy speciális, de nem ritka eset. A szikes vízben nátriumvegyületek találhatóak, ami magas KH-t és pH-t eredményeznek valójában alacsony GH mellett. Ez a víz nagyon rossz a legtöbb díszhalunknak, mivel az apró, színes fajok tipikusal lágy, őserdei vizekből származnak, ráadásul a növényeket is megviseli. A szikes vízben a CO2 felvétele nagyon problémás, adott esetben egyenesen lehetetlen is lehet - a növények egyszerűen kipusztulnak a CO2 hiánytól akkor is, ha amúgy minden más feltétel rendben van. Ha szikes vizünk van, két dolgot tehetünk: vagy megbarátkozunk az afrikai nagy tavak sügérvilágával és a sziklás, növénymentes akváriummal, vagy lemondunk a natúr csapvíz használatáról.

(A vezetékes víz nátriumtartalma okozhat egyéb gondot is, amely mindenképpen beavatkozást igényel az akvaristák részéről. A helyi vízszolgáltatótól lekérhető a vezetékes vizünk kémiai összetétele. Ha azt tapasztaljuk, hogy csapvizünk NO3-ot tartalmaz, elképzelhető, hogy extra foszfát szükséges, a megfelelő arány beállításához. Erre nyújt megoldást az AquaLine TF Phosphat.)

Teljesen lelágyított, "nullás" azaz nulla keménységű vizet nem szabad tisztán használni az akváriumban. A kémhatása rendkívül instabil és az ásványi anyagok teljes hiánya sem jó a halaknak. A lágy vizet keverhetjük csapvízzel, vagy használhatunk előre összeállított vegyszereket a visszasózásra.

• Esővíz használata

  Az akvarisztika hőskorában bevált módszer. Sajnos manapság a légszennyezettség túl nagy probléma, nagyvárosok különösen nem ajánlott. Nem is igazán az eső alatt a levegőben lévő szennyeződés a probléma, hanem a tetőn szépen lassan felgyűlő ipari por.

• Speciális gyanta alkalmazása

  A kevertágyas gyanta kis akváriumnál praktikus. Egy liter gyantával kb. 100 liter nullás vizet állíthatunk elő. Kimerülés után regeneráltatni kell. Tengeri akváriumhoz nem alkalmas.

• Fortított ozmózis (Reverse osmosis vagy RO)

  A vizet egy féligáteresztő hártya szűri meg. A vegytiszta víz átmegy rajta, az oldott anyagok viszont nem. Rendkívül tiszta, a desztillált víztől nem sokban eltérő vizet eredményez, tengeri akváriumokhoz és laboratóriumi célokra is alkalmas. A módszer hátránya, hogy viszonylag sok "hulladékvizet" gyárt, azonban ezt egy kis kreativitással fel tudjuk használni egyéb célokra. Egy RO berendezés beszerzési költsége ma már nem kimondottan magasa. Időnként a membránt cserélni kell ugyan, azonban nagyobb vízmennyiségnél még mindig ez az eljárás a legkedvezőbb anyagilag.

• Oxálsav, trisó:

  A felsorolasból nem hagyjuk ki ezt a módszert, amely a klasszikus akvarista irodalomban gyakorta felbukkant. Mára eltűntek a gyakorlatból, mert macerásak, kémiai tudást és nagy precizitást igényelnek, és még így is messze elmarad az eredmény egy RO készülékéhez vagy a gyantázáshoz képes.